Nemsüti

Álmodtam. Megint. Megint ugyanazt.

Álmomban hozzád közeledtem, és Te rám néztél, mosolyogtál, és magadhoz húztál, átöleltél. Pedig épp mással beszélgettél. Fél karral ölelve engem, folytattad a beszélgetést, de engem nem engedtél el. És én mosolyogva pislogtam az arcéledre, gyönyörködve profilodban.
Álmomban bármikor átölelhetlek, megpuszilhatlak, te viszont-ölelsz, rám nevetsz.

Álmomban nem tudok elmenni melletted anélkül, hogy kifejezném egy simmantással, futó puszival:  szeretlek.

Aztán felébredek, és Te ott vagy, már tizenix éve. Csak épp megint (mint mindig) egyikünk mondott, vagy tett valamit, ami miatt "muszáj" haragudni, szájat húzni, sértődöttnek lenni, vagy csak szimplán közömbösnek.

Muszáj  fáradtnak, nyűgösnek, kifacsartnak lenni, ahol ha hozzád bújnék, fáradt "most ne, hagyjál", vagy "tanulnom kell", vagy "álmos vagyok", vagy csak egyszerű ciccentéssel kísért elhessentés a reakció.

Ahol muszáj Neked erős, határozott, céltudatos, pedáns, fegyelmezett apajelképnek lenned, mármint szerinted, és ebbe nem fér bele a gyengédség.

Én pedig már lassan ott tartok, hogy nem is próbálkozom, előre félve az elutasítástól, vagy a még rosszabb hideg közönytől.

Pedig mindketten tudjuk, hogy nem és nem közömbös a másik. Csak olyan ritkán bújik ez elő, oly néhanap, hogy csak távoli emlékként él, legendának, meseszerűnek hat, olyan "egyszer régen, még emlékszem, hogy...". Több együtt töltött perc kéne.

Sebaj. Álmomban az vagy, aki voltál anno. Álmomban nincsenek naponta előforduló, idegesítő hatalmi harcok, nincs munkahelyi stressz, nincs anyagi vita, nincs megfelelési kényszer, nincs kisebbségi komplexus, nincs félelem a reakciótól. Csak Te vagy, meg én.

Remélem ma is álmodok.